A perjel anya jó szorosra fogta fehér kendőjét, mielőtt kilépett a februári szabadba. Jócskán fagyott, mégsem vett vastagabb köpenyt – hisz csak a szomszédos épületbe kellett átjutnia: a rendházzal csaknem szerves egységet képző, királyi palota bal szárnyának bejáratáig. Bátorítón, biccentve fogadta a kék kabátjában-sujtásos kucsmájában idekint toporgó és kezét dörzsölgető testőrtiszt köszöntését, akit átjárt a szerzetesnővér szeretetteli pillantásának melege. Kis mosollyal viszonozta, hogy legalább a szívébe költözhetett egy cseppnyi fagyoldás ezen a farkasordítóan jeges, ködös reggelen.
Odabent a királyné nem akart fegyvereseket látni, nem is titkolta: egyszerűen közönségesnek tartja még a legfinomabb, arisztokrata házakból származó palotaőrök közelségét is. A prior anya előtt így csak a vendégszárny lakája nyitotta ki a kétszárnyú ajtót. A még teljesen el sem készült Château de Compiègne a Bourbonok többi palotájához – különösen a nemrég ünnepélyesen birtokba vett Petit-Trianon fényűzéséhez – képest egészen puritánnak hatott, ám most, hogy a dolgok kezdtek rosszra fordulni, a királyné mégis ezt választotta átmeneti szállásául. Persze ismét a férje nélkül, csak a gyerekekkel érkezett, hisz a Roi még most is Párizsban próbálta menteni a menthetetlent: úgy tűnt, a rendekkel végleg elszaladt a ló…
A tisztelendő anya a folyosó tiszta rokokóját, a falitükrök ornamentikáját és az aranyfestett mennyezeti stukkók hömpölygését „egyszerűségük” ellenére is jócskán túldíszítettnek tartotta – azért a rendházhoz képest még így is eszelős volt a kontraszt. Nem is esett nehezére a karmeliták etikettjéhez hűen szoros, zárt léptek mellett földre szegezett tekintettel, határozottan és gyorsan átsietni az összes kandalló folyamatos fűtése ellenére is dermesztően hideg termeken. A lépcsőház terébe érve meglátszott a lehelete. Minő áldott az egyszerű élet: legalább nekik a rendház alacsonyabb szobáiban dideregniük nem kell… A rizspor-parókás, köpcös lakáj merev arccal, szótlanul kísérte, s csak az utat elzáró ajtókhoz közeledve előzte meg komótosan, és minden nyitásnál alig észrevehetően, de szertartásosan meghajolt. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Iszonyú kihaltnak hatott a gigászi épület. Az üresség mellett a félelem nyomasztó aurája is ránehezedett az rokokós-aranydíszes királyi valóságra. A széles lépcsősoron fel, még néhány ajtó, s végre megérkeztek.
A királyné a chambre-ba hívatta, itt persze már jó meleg volt, és sehol sem kongott semmiféle puritanizmus. Sőt, inkább úgy érezte: egyszerűen összenyomja az arany-bordó túlburjánzás. Eddigi kísérője lelépett, s a jóval daliásabb személyi lakájok fordultak mögé, akik nagy hajlongások között kezdtek hátrálni, amint Marie Antoinette belépett a hátsó ajtók irányából. Széles mosolyra szaladt a szája, s sietve indult az apáca felé, aki tiszteletteljesen, összetett kézzel meghajolt, s fejét már csak akkor emelte fel, mikor a királyné érintésnyi közelségbe került.
- Drága MèreThérèse, drága Madeleine-Claudine! – tárta az etikettet felrúgva ölelésre karjait a királyné. – Hadd gratuláljak az egybehangzó újraválasztásához!
A perjelnő kis pírral az arcán, elmosolyodva fogadta a köszöntést, s az őt novícia korában havi járandóságából támogató patrónájára nézett. Csupán annyit mondott szolgálatkészen:
Az uralkodónő egy cseppet bizalmaskodóan, de kedvesen karon fogta és egy közeli, apró, gyümölcsmintákkal díszített asztalkához vezette, hellyel kínálta egy bársonyszékre mutatva. Ő maga vele szemben foglalt helyet.
Madeleine-Claudine nem tolakodóan, gyorsan, de mégis alaposan megnézte magának a királynét. Bár nem sokat konyított a divathoz, azt azonban szinte bizonyosan érezte, hogy az egyik, létező legegyszerűbb ruháját vette fel erre a találkozóra. Sehol egy fodor, s az abroncsszoknyát sem díszítették felesleges cicomafélék. Mind e mellet úgy saccolta, hogy a rendház lakóinak teljes ruhatára kijöhetne ebből az egy példányból – aranyárban. Bár a silentium szabályain belül különösképp tiltotta a testvérnők számára az udvari pletykák puszta meghallgatását is, mindannyian jól ismerték a közkeletű hírt, hogy Sába királynője óta ruhára annyit – pláne az ország pénzéből – nem költött asszony még, mint ő.
Szinte egyidősek voltak – talán az apáca három évvel, ha korosabb–, ám a tengernyi púder és festék sem leplezte: kettejük közül a királyné ábrázata a gyűröttebb. Az udvari festők munkájának eredményeképp közismert, szabályos, ovális arcán már észlelhetőek voltak az édesanyját is jellemző terebélyesedés jelei, egymástól kissé távol ülő szemeiből zavart tekintet pásztázta pártfogoltját.
- Segítsen rajtam, Anyám, olyan zavaros minden! – fakadt ki a rövid csendet megtörve a királyné, és szemei megteltek könnyel. A perjel anyát elárasztotta az együttérzés, arcvonásai ellágyultak, sőt mi több, vette a bátorságot és megszorította az ország első asszonyának balját, melyet a kis asztalkán pihentetett. Marie Antoinette egy pillanatra össze is rezzent, de hamar megbékélt a helyzettel, jól esett neki az együttérzés.
- Ezt a gyóntatómmal sem merem megosztani, drága nővér! Szorongat a kétség, bár nem mutathatok bizonytalanságot. Szegény férjem… Mellette kell állnom most minden… minden összeesküszik ellenünk…
- Bármennyire is az ellenkezőjét hiszi felség, én nem segíthetek. Ebben a helyzetben az egyház, pláne mi, a klauzúra imádkozói, már semmit sem tehetünk.
- De Franciaország… az ország érdeke… - csuklott el a királyné hangja. Belül összerázkódhatott valamitől, mert a parókájából rizspor-szemek hullottak alig érzékelhető permetben mindenfelé a ruhájára.
A perjel anya lesütötte a szemét, kezét visszahúzta, s az udvari etikettnek megfelelően az ölébe ejtette. Ha lehetséges volt egyáltalán, még egyenesebbre húzta derekát – párhuzamosan a kényelmes üléstámlával, melytől alig ujjnyi távot tartott a térden töltött imáktól edzett háta.
- Drága felség, Mon Dame… Most csak egy valami jut az eszembe… Mint ahogy Ön is látta már a mi rendünkben, s testvér-kolostorainkban, fogadalmunk letételekor mindannyian hófehér, menyasszonyi ruhát öltünk, s esküvői csokorral járulunk az oltár elé, hiszen a drága Úr Jézus Krisztusnak fogadunk örök hűséget. Aki valódi Urunk, életünk vezetője, holott nem érinthetjük… És bizony Ő ekképpen tanít az igazi országról, az Ő királyságáról is. Hiszen bármi, amit itt, eme múlandó világban teszünk, legyen az akár uralkodás egy Dieu-től megáldott ország feletti uralom is, helyesen csak az Ő Királyságának képviseleteként végezhető… Holott ez az ország nem tapintható… csak így, egymást megérintve…
Nagy, barna szemeit a királynéra emelte. Aki megkeményítette vonásait, s láthatóan összeszedni készült uralkodói arculatát: szintén szálegyenesre húzta keményre fűzött derekát, jókora levegőt vett, majd egy kis keszkenőt elővarázsolva, elegánsan megtörölte szemeit. Arcának púderezését egy cseppnyi könny sem maszatolta el.
- Értem… – fúrta nedves, kék pillantását az apáca tekintetébe. Most vette csak észre, hogy a zárdafőnöknő milyen mélyen karakteres és egyben nőiesen harmonikus vonásokkal van megáldva. Csodálta, hogy – annyi más, harmincévesnél némileg idősebb apácával ellentétben – arcának íveit érintetlenül hagyta a Kármel szigorú regulája, a böjtök és az imádságok kemény rendje. Pillantásuk egy hosszú pillanatra találkozott. Mégis folytatta, halkan, kimérten:
- Tisztelendő Anyám, az udvarnak egységesnek kell maradnia. Ez a király Úr óhaja, s nem mondhatok mást én sem. A rendek, s a nép akarata immár szemben áll az udvaréval, s a gyarmati példákat tekintve… a legkisebb gyengeséget sem engedhetjük meg magunknak, ami eltökéltségünket illeti az ország vezetését illetően.
Hosszan kivárt, szempillája sem rezdült. A perjel újra lesütötte a tekintetét, mielőtt válaszolt:
- Ön mindig oly kegyes volt mihozzánk, egyszerű nővérekhez, Felség… Most is esedezünk kegyelmes törődéséért! Nekünk hetente van szolgálatunk Compiègne nőegylete felé, s a szegények irányában sem lehetünk kevéssé törődőek, hiszen jól tudja…
- Nem kérek kifogásokat, tisztelendő Mère Thérèse! – váltott egészen keményre. Uralkodói hangnemre. – Amit ezzel szemben elvárok, az a feltétlen lojalitás! Önök és az egész compiègne-i Kármel az Udvar szerves része, azt hiszem, Önt személyében sem kell emlékeztetnem… Egységet várok el és egységet kér Franciaország királya is Önöktől, s kérem, minden körülmények között ehhez tartsák magukat! Franciahon és a Királyság egy és ugyanaz! Franciaország és királya oszthatatlan, Istentől rendelt és szent egység!
Néhány hosszú pillanatig kivárt. A főnöknő mozdulatlanul és hangtalanul ült tovább, szemét a padló egyetlen pontjára szegezte.
Marie-Madeleine szinte hangtalanul felállt, s lehajtott fejjel, kissé meghajolva kihátrált a teremből. Könnyeit egészen a kapuig tudta tartani. Arcát szinte teljesen a kendőjébe rejtette, s a szuronyos palotaőr nem tudta mire vélni sietségét a rendház irányába.
A forradalom első hónapjai alatt nem zargatták az imádság és a regula által szabályozott közösséget, bár azt a rendház mind a huszonegy lakója tisztán és jól érezte, hogy ez a helyzet nemigen marad annyiban: a nép lassan mindennel szembe fordult, ami az ancien règime részét képezte. Nyugalmukat csak a kedves, fiatal Sœur Constance fájdalma zavarta meg: a Konvent október végén kelt határozata ugyanis megtiltott mindenfajta, az Alkotmány szabad szellemiségétől eltérő fogadalomtételt – köztük különösképp a szerzetesek örök hűségének megvallását, így a novícia novícia maradt, nem léphetett a karnővérek sorába. Holott az alig nagykorú Marie-Geneviève decemberre tervezte esküvőjét az ő Jézusával.
Persze az ország sorsában, ha késve is, meg kellett merítkezniük. 1790 első rendeletei között szerepeltek az egyházi intézményekkel kapcsolatos intézkedések – a férfi rendházakat könyörtelenül bezárták, a szerzetesi konventeket szétzavarták. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés pedig végtére is márciusban elrendelte: az adott városok elöljárói leltárazzák a klastromok minden jószágát, kincsét és értékét – beleértve természetesen magukat az ingatlanokat is. És mire a nyár kivirult, egy másik, fontos feladatot is a helyi testületekre bíztak Franciahon új urai…
Poulain bizottsági elnök úr kitűnően állta Mère Henriette de Jésus tekintetét. Pedig az nem volt könnyű feladat. Kiváltképp, hogy a tekintélyes apáca kiváló stratégának bizonyult – s a dolgozószoba nagy, díszes-üvegtáblás ablakának háttal állva kényszerítette védelemre a hatalom küldöttét, aki így résnyire szűkült szemmel volt kénytelen hunyorogni az augusztusi nap reggeli sugarainak kereszttüzében. Nem volt idős a novíciamesternő, ám az elnök jól tudta, hogy kétszer is priorisszának választották, s a fiatalabb nővérek anyjukként tekintettek rá – csakúgy, mint a közösség vezetője. Tekintélyes ellenfél.
- Nézze, polgártársnő – csapott a húrok közé végül, megtörve az egyre kínosabb csendet. – Ez Franciaország érdeke. Ez a törvény, és higgye el, joga van minden szabad nőnek ebben a házban nyilvánosságra hozni, hogy kíván-e továbbra is ezek között a rácsok között élni.
Ezzel az ablaktáblákat kívülről határoló kovácsoltvas szerkesztményre bökött. A novíciamester csak egy cseppet hunyorított a szemeivel, majd kimért, fojtott hangon válaszolt:
- Tisztelt Uram, maguk úgy bántak velünk az elmúlt nap folyamán, mintha állatok volnánk, vagy legalábbis valamiféle gyarmati rabszolgák. Halmokba hányták az összes személyes holminkat, ruháinkat összeírták, listába vették a kegytárgyakat is, melyekhez végképp semmi közük. Most meg nem még parancsolgatnának is?
- Ez nem kérés, Madame! Értse meg, egyeztettük Thérèse Anyával is, ő belátta, hogy ez szükségszerű.
- Szükségszerű.
Henriette Anya hátat fordított a trikolor kokárdát viselő, mérsékelten elegáns, de legalább az intelligencia felfogható jeleit magán viselő figurának.
- És mit egyeztettek pontosan Thérèse Anyával?
- A polgártárs… a perjelnő a nagytermet javasolta, s biztosított róla, hogy senki nem fog akadékoskodni.
- Akadékoskodni. Na, szép.
Hosszan hallgattak, végül az elnök topogni kezdett, miközben a nyitott ajtón keresztül a bizottság többi tagja felé biccentett pengényire szorított szájjal.
- Nézze… mi nem könyör…
- Menjenek, kezdjék – szakította félbe az apáca igen tiszteletlenül, rendi elöljárója nevében a hivatalnokot, s hátat fordítva intett is neki. Poulain megcsóválta a fejét, de az asszony mégsem fejezte be:
- Legalább a perjel anyát megvárhatnák, hamarosan itt lesz.
Bertrand, a titkár már a terem előtt toporgott. A bizottság másik két tagja: Joly és Scellier pedig a sarokban sutyorgott, néha össze-összekuncogtak. Végre, a frissen megérkezett perjelasszonnyal az élen megjelent az elnök is, a raktáros nővér a skapuláréja alól elővillantotta a terem ajtajához illő, nagy kulcsot, megforgatta a zárban, s szótlanul intett a bizottságnak, hogy lépjenek be, s tegyenek belátásuk szerint.
- Harcias egy baromfi ól – vakarta meg a fejét az arcán szigorú vonásokat hordozó, érzékelhetően kézműves sorból való, fehér inges Scellier, amint dördülve becsukódott maguk mögött az ajtó.
- Gőgös, rojalista lotyók ezek, el lesz vágva a kikeményített libák torka, az biztos – tromfolt rá a tejfelszőke, alig több mint húszéves Joly. A párizsiak bizalmasa. A nyomaték kedvéért elhúzta hüvelykujját a nyaka előtt. Fel sem nézett molyolásából: egy mozdulattal a földre söpörte a szoba diófaasztalán fekvő terekcseket, s nagyot puffantva rádobta a hóna alatt cipelt, kartonok közé szorított papírlap-köteget. Poulain megborzongott: a címkézésről rögvest felismerte a titkosrendőrök aktáinak másolatait. Ezúttal is alapos munkát végeztek. Az indulattól elvörösödött a feje.
- Polgártársak! Türtőztessétek magatokat, vagy magam jelentem a szabotázst Párizsnak! Mi a törvényt szolgáljuk, erre koncentráljatok! Most visszanyerünk néhány szabad embert a szabad társadalomnak!
- Nah… - röhögött a markába Bertrand, aki tüntető kívülállással kanyarított egy széket az asztal mögé és a saját mappáját rendezte: fehér lapokat vett elő, a kalamárist és a tollat a nyomdászmester precizitásával helyezte maga elé, megmerítette a pennát és mívesen felkanyarította a papírlap tetejére: Protocole.
A perjelnő konoksága nem volt kérdés, helyettese, az alperjel, Marie-Anne-Françoise Brideau is az elvárársoknak megfelelően makacsnak bizonyult, amin nem is csodálkoztak. Össze is bólintottak: munkaköri kötelesség. Lesz még pár nyakas, de majd a fiatalok. Előbb azonban a két legidősebb, hadd legyenek túl a nehezén. Újra Joly-t ugrasztották az ajtóhoz. A pimasz. Nem restellt a rendőrségi aktákkal a kezében a folyosóra fordulni.
- Marie-Amie Piedcourt ééés Anne-Marie-Madeleine-Françoise Thouret polgártársnőőők! – lapozgatott fel sem pillantva a gyűrött iratcsomóból. Megvárta, míg a kinti padokon rendezetten, egy hang nélkül sorakozó kendős-vállruhás asszonyok közül a két, szemre is legkorosabb el nem tűnt az ajtó torkában. Azután lendületesen vágta be az ajtót maga mögött.
Az elnök fejbiccentéssel köszöntötte a padlóról fel sem pillantó apácákat, s határozott intéssel jelezte: foglaljanak helyet az asztal előtti székeken.
- Kedves polgártársnők! Mint arról bizonyára Önök is értesültek, Franciaország immár szabad Köztársaság. Ez a szabadság azt jelenti, hogy minden polgár egyenlő a törvény előtt és testvérnek tekinti egymást. Aki nem vétett a törvény ellen, fogságra nem kötelezhető. Az Önök kolostora egy rácsokkal körített, zárt intézmény, ahol Önök szabad életet nem élhetnek. Most, hogy a Köztársaság birtokba veszi intézményüket, Önök választhatják a boldog, természetes, szabad életet. Kérem, félelem nélkül beszéljenek érzéseikről: nem volna kedvük visszatérni családjuk körébe, hogy életük alkonyát természetes és szeretetteli közösségben töltsék el? Hölgyeim?!
Az apácák szótlanul ültek, végül a társnőjénél alig pár hónappal fiatalabb Marie-Amie Piedcourt, Sœur de Jésus Crucifié szólalt meg:
- Kedves uraim, mit is mondhatnék. Ötvenhat esztendővel ezelőtt léptem a Kármelbe, mindig is itt akartam élni, s itt családra találtam.
A bizottság tagjaira emelte tekintetét.
- Ha még ötvenhat évig élhetnék itt, én lennék a legboldogabb ezen a földön!
- És Ön, Sœur Charlotte? – fordult a kissé gyűrött arcú, idősebb hölgyhöz.
- Én nem csupán ebben az állapotban szeretnék élni, hanem ebben a ruhában szeretnék meghalni is…
Amint az ajtó becsukódott a nővérek mögött, Joly felröhögött és oldalba bökte asztaltársát is, miközben a dokumentumban böngészett.
- Hah, ebben a ruhában! Igazi asszonyszemély! Itt azt írták, hogy azért lépett be, mert apácaruhát akart viselni… ilyet!
- Hagyd már Henry! – rivallt rá a tollát nyálazó Bertrand. – Menj a következőkért!
- No, ez aztán a nagy kópé! – lapozott tovább a fiatal tisztviselő. – Ez a spiné, ez a Cyprienne Brard, magát, madám Leszczynska Mária királynét is kikészítette, mikor egy mulatság alkalmával azt találta mondani: kötéltáncost vettek a zárdába. Udvari ügy is lett belőle, hogy meecsoda egy közönséges személyt bújtatnak ezek a tiszteletreméltó arisztokrata hölgyek. Ám csak ugratta a vénasszonyt, mert állítólag a cipőjük kötélfonatból készül. Na, ennél van esélyünk! Talán a raktárosnő, ez a Marie-Anne Hanisset, ez is együttműködőbb lesz.
Sœur Euphrasie, Marie-Claude-Cyprienne Brard kora ellenére meglepően fürgén ült a székre, kék szemeit egyáltalán nem sütötte a földre, derűs, kíváncsi arccal vizsgálgatta a bírálóbizottság tagjainak ábrázatát. Az elnök sablonkérdését szinte meg sem várta, s ennyit válaszolt:
- Saját döntésem volt, hogy ebbe a szerzetesközösségbe kerüljek, és mindennél szilárdabb elhatározásom, hogy itt is maradjak, amíg csak a körülmények másra nem kényszerítenek. Annyit azonban elmondhatok Önöknek uraim, hogy ha kell, a saját vérem árán is meg fogom vásárolni azt a boldogságot, hogy Jézus elkötelezettje lehetek!
A bizottság egyként hőkölt hátra a határozott szavaktól, a vérrel pecsételt eltökéltségtől. Okuláréja mögül még Bertrand is felpillantott, s megállt egy percre a körmölésben. Az Euphrasie nővérnél csaknem egy évtizednyivel fiatalabb Soeur Thérèse du Coeur de Marie is felemelte a fejét az erővel teli szavakra:
- Ha meg tudnám kétszerezni a köteléket, ami Jézushoz fűz, akkor azt a tőlem telhető legnagyobb erővel és örömmel megtenném.
Az arca ragyogott a boldogságtól.
Miután aláíratták velük a jegyzőkönyvet, s becsukták maguk mögött az ajtót, csend ült a bizottságra. Érezhetően tanácstalanok voltak. Joly buzgón bújta a jelentéseket, a lapok ütemesen surrogtak. Bertrand a szemüvegét törölgette egy szarvasbőrdarabba. A rendőrakták végül megálltak egy névnél: Sœur Julie-Louise de Jésus.
- Megvan a sumák! – csapott a meglehetősen gyűrött, telerótt lapra vigyorogva a kölyök. A hirtelen mozdulattól szemébe hullottak a szőke tincsei, s miközben félresimította homlokát, diadalmasan hátradőlt.
- Ez, barátaim – emelte magasba a lapot, – ez házas volt és ennek ellenére szó nélkül beöltöztették! És senki, de senki nem tud a titkáról, egyedül a főnökasszony! Azt javaslom, hogy most fogjuk meg, mert ha egy megtörik, megtörik a többi is!
Bertrand és Scellier is bólogatni kezdett. Poulain szótlanul meredt maga elé, miközben ujjával dobolt az asztallapon. Végül ennyit mondott:
- Eredmény kell, nem vitás. Hívjátok be ezt az asszonyt, de egyedül!
Mikor a legény polgári nevén szólította: Chrétien de Neuville, és mellé senki mást nem hívott be vele együtt, az ajtóhoz legközelebbi padon üldögélő perjelasszony összeráncolta a szemöldökét. Villámló tekintetével telibe találta Joly bazsalygó ábrázatát, akiben ettől azért egy pillanatra meghűlt a vér. A szólított apáca engedelmesen felállt és a terembe sétált. Az elnök először elmondta számára is a sablonszöveget, majd intett a titkárnak, hogy függessze fel a jegyzőkönyvezést.
- Sœur Julie-Louise – szólította meg rendi nevén, bizalmasabb hangnemben. – Nézze: pontosan tudjuk, hogy ki maga. Önnek volt egy teljes, szabad és szép élete. Tudja, mi a tánc, a színház és a társaság. Tudja mi az, hogy egy szerető férj áll Ön mellett a gondokban, nehézségekben. Mi pedig még azt is tudjuk, hogy a többiek sem mind szívlelik. Ne akarja, hogy ez a helyzet tovább romoljék…
A vékony, komoly arcú asszony hitetlenkedve nézett rájuk.
- Maguk azt mondják… – nyelt egyet. – Elárulnák a titkomat a nővéreimnek?
- Nővér, ez több mint egyéni kívánalmak kielégítése. Ez kérem, immár tisztán politika, így Önök a politika szabályai szerint kell, hogy játsszanak tovább. A szabadság és az igazság immár kéz a kézben jár ebben az országban… ne kényszerítsen minket, madame! Tudjuk, hogy mennyire érzékenyek az ilyen információk egy ilyen kicsi közösségben… Gondoljon arra: a természetes életet kellene választania csupán a természetellenessel szemben, ennyi – vetette közbe Scellier.
- Maguk… - remegett meg a nővér hangja.
Végül sírástól pirosló szemmel végignézett mindnyájukon, arcán egy csepp könny gördült le.
- Több mint húsz esztendeje… valóban férjnél voltam, akit rajongásig szerettem. Ám meghalt, eltemettem, s a gyászomból Jézus emelt ki, uraim! Tudtam, hogy akkor és csak akkor lehetek boldog, ha Hozzá kötöm magam teljesen! Ebben sem jog, sem regula meg nem akadályozott ez idáig! Uraim! Egész idáig itt, ebben a házban éltem, s ebben a szent közösségben kívánok maradni életem végéig!
A vastag, százszor lepácolt ajtó hatalmasat dörrent a rajta kilépő szerzetesnő mögött. Egyikük sem tört meg. Marie-Françoise de Croissy, Mère Henriette még egy mívesen komponált, három strófás kis verset is a bizottság elé kanyarított, melyben összefoglalta: miképpen veti meg a világot a teljes élet reményében – azt persze olvasatlanul hagyták az asztalon. A bizottság szótlanul, leajtott fejjel távozott, miután az utolsó karnővér is megtagadta a kilépés lehetőségét. Sőt még a három segítő nővértől is kosarat kapott minden ajánlatuk.
Mère Thérèse mosolyogva kacsintott oda Henriette-nek: immár készen állnak a harcra, fogadalmaikat nyilvánosan is megerősítették, aláírásukkal hitelesítették.
Aztán persze ez a nap is elkövetkezett. A két Soiron-nővér, külsős szolgálók, de mégis teljes jogú lelki testvérei a nagyfogadalmas karnővéreknek, szipogva álltak az udvarra néző, nagy ablak előtt, ahol a kis, szamár vontatta kordé hátán nagy, fehér kupacokban: lepedőkben, zsákokban összekötve állt mindenük, amijük csak volt. A könnyek fátylán át kicsit csodálták is, hogy tizennyolcuk összes ruhája, kedvenc könyveik és minden egyebük felfért egyetlen, kis kocsira. Henriette anya mögéjük lépett és átölelte őket. Némán búcsúztak az életük elválaszthatatlan részét képező, biztonságot nyújtó zárdától. Végül a novíciusmesternő megcsókolta mindkettejük fejét, s megtörte a csendet:
- Nem kényszerít továbbra benneteket semmi, hogy mindezt velünk együtt szenvedjétek el, édesapátok vár mindkettőtöket. Nem köt benneteket eskü.
A fiatalabb, Marie-Anne ránézett, szemeiből könnyek patakzottak:
- Ugyan, minek mennénk mi el a testvéreink mellől oda, ahol sosem éltünk igazán?
Henriette újra megölelte mindkettejüket.
A folyosón Marie du Saint-Ésprit nővér közeledett sietősen. A maga vékonyka hangján közölte, hogy Thérèse Anya várja mindannyiukat egy utolsó imádságra a kápolnában.
Síri hangulat uralkodott az egész közösségen, innen-onnan szipogás hallatszott, a legtöbben egymásba kapaszkodva imádkoztak. Amint a perjelnő belépett a kápolnába, egy csapásra megváltozott a hangulat. Mindenki felé fordult, az arca ugyanis szinte ragyogott.
- Nem akarok több kesergést hallani, lányok, mert új üzenetet hozok nektek! – mondta kis játékkal a hangjában. Mintha a remény hulláma csapott volna át a fejük felett: talán mégsem kell elköltözniük?
Thérèse Anya nyugodt hangon folytatta:
- Először is: jó hírt kaptam, Chrétien nővérünk, aki engedéllyel meglátogatta édesanyját Gisors-ban, az imént közölte velem levélben, hogy nem törődik a családja felajánlásával, s visszatér hozzánk, hogy a száműzetésben is társunk lehessen.
Néhányan csodálkozó arccal hallgatták: ennyi a jó hír? A perjelnő azonban mosolyán mit sem komorítva a skapuláréja alól egy kis, összehajtott papírdarabkát halászott elő, melyet rögvest ki is bontott.
- Itt a levél kedveseim, nővérünk nekünk is küldött egy másolatot abból, amit szüleinek hagyott letétbe. Így ír: „Mi ennek a századnak a tiszta áldozatai vagyunk, fel kell áldoznunk tehát magunkat, hogy ez a mai világ kiengesztelődjön az Úrral. A boldog örökkévalóság vár ránk! Siessünk hát, fussunk a kijelölt célunk felé, és szenvedjünk szívesen ebben a rövid életben. Ma vihar tombol, de holnap már a kikötőben leszünk.”
A közösségvezető ragyogó tekintettel nézett körbe.
- Értitek, miről szól ez? Értitek, miről szólnak ezek a sorok?! Ez az Úr üzenete, a mi teljes boldogságunk ügyének üzenete, nővérkéim! Megvallom nektek, erős kétségek gyötörtek az utóbbi esztendőkben. Utoljára, még a bebörtönzése előtt találkoztam a királynéval, s ő kérte… parancsolta azt, hogy mi, mint kármelita nővérek, mint az udvar kegyencei, maradjunk teljes lojalitásban az udvarral, a királlyal. De nekünk, drágáim, csak egyetlen királlyal kell egységben lennünk, feltétlen egységben: az Úr Jézus Krisztussal!
Kis moraj kelt a nővérek között, a legtöbben értetlenül néztek, az okosabbja persze, már sápadó ábrázattal kapizsgálta.
- Angyalok vezették drága testvérnőnk tollát! – folytatta a perjelnő. – Elsősorban ugyanis nem a király sorsa Franciaország sora. Immár a mi sorsunk Franciaország sorsa, hiszen a mi szabad döntésünkön áll, hogy a mennyei, vagy a földi birodalomhoz kötjük magunkat. Éppen ezért, drága nővérkéim, ha nem is értitek még most, szeretettel kérlek benneteket, de ha úgy tetszik, lelkiismereti parancsba adom nektek, hogy írjátok alá a hatalom nyilatkozatát.
Újra az értetlenség moraja lett úrrá.
- Igen, amire De Cayrol polgármester úr kér bennünket. Mint azt jól tudjátok, a Nemzetgyűlés még augusztusban bocsátotta ki a rendeletet, mely szerint mindenki, aki állami kegydíjat kap, le kell, hogy tegye a szabadság-testvériség esküjét. Nem kell várnunk a Szentatya megerősítésére, ez ennyit tesz. Mi így nyilvánítjuk ki szabad akaratunkból való függetlenségünket az udvartól és a királypárti ellenállóktól, s kötelezzük el magunkat a mi drága Urunk mennyei királysága mellett. Courouble abbétól jövök, mindenben támogat bennünket, és mint közösségünk lelki vezetője, maga is csatlakozik hozzánk az eskütételben.
- Ezt nem értem – vetette közbe az egyszerű szókimondásáról ismert Sœur Ste Marthe. – Akkor ezzel hűséget teszünk a Nemzetgyűlés előtt és a biztonság reményében elpártolunk a király úrtól?
- Nem, drága nővérem… Nem baj, ha még nem értitek… Ezzel biztosítjuk magunknak a vértanúhalált… Az igazi Franciaországért…
Rettegés lett úrrá újra az egész közösségen. Közben Thérèse Henriette Anya felé bólintott, aki apró, alig látható, cinkos mosollyal nyugtázta elöljárója szavait.
Síró hang szakadt fel a közösségből, s egymás kezét fogva rogyott a kápolna padlójára Piedcourt és Thouret nővér, a többiek azonnal hozzájuk léptek, hogy talpra támogassák őket. A perjel anya egyszerre ölelte át mindkét, idős apácát.
- Tudom, hogy már sokat szenvedtetek – csókolta arcon mindkettőjüket Mère Thérèse.
Szipogva törölgették könnyeiket, végül Sœur Charlotte szólalt meg:
- Kedves Anyánk, ugye… ha gondol, hogy a guillotine vár… ez annyira nehéz… – sírta el magát újra.
- Nem, nem tudhatjuk – bátorította őket a vezető. – Most nem a hogyannal-mikénttel kell törődnünk, csak tudnunk kell teljesen átadnunk magunkat Krisztus Úr kezébe, hiszen immár ő rendelkezik a földi életünk felett. Drága nővéreim, történjék bármi, bízom abban, hogy a Mindenható mindannyiunknak megadja a kegyelmet életünk feláldozásához. Higgyétek el, nem az a szándékom, hogy bárkit is kötelezzek a csatlakozásra. Ha visszautasítanátok, én lennék a legkevésbé megbotránkozva, drágáim!
Szorosan megölelték egymást, mielőtt elmondták az utolsó imádságukat is a Kármel kolostorában.
Végül aztán a magánlakásokba szétszóratva, a száműzetésben is eljött a letartóztatás napja. Jól tudták, hogy semmit sem találhatnak ellenük, s ez ezekben a hónapokban már éppen kielégítő bizonyíték a halálhoz – elég volt a mindennapossá vált vérengzésre gondolniuk. Mert a hírek így, kint a világban immár akadálytalanul ömlöttek hozzájuk. Amikor megtudták, hogy a király után a királynét is lefejezték, már nem voltak kérdéseik. És könny sem esett több a Rue Cordeliers 14.-ben, ahol a misézések állami tilalma után rendszeresen összegyűltek.
- június 21-én végül áttúrták kényszerlakhelyeiket is. A forradalmi bizottság martalócai szó nélkül távoztak, s rájuk zárták az épület kapuját. Őrt is hagytak, egész éjszakára. Ez már a készülődés közös virrasztásának és imájának ideje volt. Mikor hajnal felé elszunnyadtak a testvérek, s csak Henriette maradt ébren, Thérèse félrevonta a kis magánszobájába, ahol picike íróállvány árválkodott. Rajta egy, már előre megírt levél.
- Na, így. Ugye, érted? – bökte oldalba csintalan mosollyal arcán a perjel a novíciamestert.
Henriette alaposan végigolvasta a kis mécses fényébe tartva, s cinkosan hunyorogva megcsóválta a fejét.
- Visszavonjuk az esküt. Az biztos, hogy nem lesz hosszú a tárgyalás…
Nagy levegőt vett, s szorosan a perjelnő szignója alatt jól olvashatóan, gondosan aláírta.
Kakasszóra mind fenn voltak már, a zsolozsma után a perjel intett: gyűljenek össze. Kezében tartotta a levelet.
- Drágáim, ez a mi napunk! A tanúságtételünk napja. Talán, most megértitek, miért tettük le önként az esküt annak idején. És, hogy ez a levél mit jelent ma nekünk. Ez a levél egy forradalomellenes levél. Olyan irat, ami önmagában elegendő bizonyíték ma a halálos ítéletünkhöz. Ebben a levélben ugyanis visszavonjuk eskünket. Hűtlenek leszünk az istentelenek Franciaországához.
- Megtagadtuk a király Franciaországát és megtagadjuk a forradalom Franciaországát… – rebegte maga elé az alig huszonöt esztendős, halványszőke Sœur St. François-Xavier.
- Persze azért, hogy vérrel írjuk alá a Mindenható által rendelt Franciaország Alkotmányát, s eskünket Krisztus Mennyei Királyságához! – erősítette meg Henriette Anya, aki még hozzátette: – Jól tudjátok, senkit sem kötelezünk.
Motoszkálást hallottak az udvar felől. Az épp derengő hajnalban a bizottság katonái nyitogatták a nagykaput. Kint már rácsos kordé várta a letartóztatottakat. Sorban merítették meg a lúdtollat a fekete tintában, s egyenként, nagy műgonddal írták alá halálos ítéletüket. Gondosan helyezték el a levelet az íróállványon, hogy biztos megtalálják…
Keményen, szótlanul törtek rájuk, csak az őrmester olvasta fel az elfogatóparancsot, miközben egyenként vezették le őket a lépcsőn, keresztül az udvaron, egészen a rácsokhoz.
A ló vontatta, nyitott kordé a Barrière du Trône-ra fordult, a gyalulatlan fakorlátoknak tizenhat, fehér vállruhába öltözött, imádkozó nő támaszkodott egyenes háttal. A vörös kabátos őrség kelletlen arccal követte a szekérfélét, szenvedtek a kora reggeli, szokatlan fülledtség miatt, s a legtöbbjük láthatóan unta és utálta már a végeláthatatlan ítélet-végrehajtásokat. Amint a kis kocsi megállt, a katonák készségesen a lehajtott hátsó korláthoz álltak, és segítettek a nővéreknek leszállni. Közülük néhányan némán könnyeztek, de a legtöbb sápadt és nyugodt arckifejezéssel lépdelt a vérszagú emelvény felé. A házak közül előbukkanó Nap fényes sugarai kíméletlenül ragyogták körbe a vakító fehér ruhás gyülekezetet. A vérpad lábához értek. Mindannyian letérdeltek, s közösségük vezetője megáldotta őket.
A csőcselék is láthatóan elunta már az utóbbi hónapok szüntelen őrjöngését, a veszélyesebbek közül csupán négy-öt, már kora reggel is részeg proletaire lézengett a kordonon kívül, eleinte még ugató hangokon be-bekiáltottak, de amikor látták, hogy kiket visznek utolsó útjukra, inkább elhallgattak, legyintettek az egészre és felszívódtak a lassan nyitó csapszékek irányába. A nézelődők közül alig maroknyian maradtak, furcsamód egy hang sem hallatszott.
Egy fiatal tiszt lépett eléjük az ítélet hiteles másolatával és a kivégzési paranccsal a kezében, nem kellett sokat keresgélnie, arcról felismerte a perjelnőt, aki szorosan magához ölelte az egész testében reszkető, novíciakendős Marie-Geneviève-t. A hadnagy megköszörülte a torkát, s amennyire lehetett halkan, de érthetően megszólította az elöljárónőt.
- Madeleine-Claudine Lidoine polgártársnő?
- Igen, monseigneur.
- Ééés ő ott… Marie-Geneviève Meunier polgártársnő? – mutatott a fiatal lányra.
- Khm… nézze, tudjuk… illetve, hogy a parancs szerint rá, amennyiben nem vállalja a közösséget Önökkel, rá nem vonatkozik az ítélet… Kérem, döntsenek! – mondta, meghajolt, majd hátrébb lépett. A tanácstalanul várakozó katonák felé intett: várjanak ők is türelmesen.
Madeleine-Claudine Sœur Constance-ra nézett. A lány szemei könnyben áztak.
- Tudod drágám, hogy nem kell… senki sem kényszerít.
- Tudom anyám. És én mégis így döntök. És kérlek, hogy amit megbeszéltünk…
- Igen, hogyne… – válaszolta bátorítóan rámosolyogva a perjel, s kötőjéből egy fekete fátylat vett elő.
Marie-Geneviève letérdelt az utca porába, kezét az elöljárója kezébe adta. A szertartásnak megfelelően elmondta az eskü szövegét. Mindeközben mintha valami különleges, természetfeletti nyugalom szállt volna az apácák közösségére. Még a közelben unatkozó katonák is felkapták a fejüket, néhányuk hátrébb is lépett döbbenetében. Többé nem hangzott síró, szipogó hang, s a megmagyarázhatatlan öröm felhője ereszkedett a halál terére.
A fogadalma letételével Mère Thérèse finoman leemelte Marie-Geneviève fejéről a fehér fátylat, s átadta a jobbja felől imádkozó Sœur Saint Louis kezébe, aki összehajtotta, s a ruhája alá rejtette. A perjel anya újdonsült karnővére fejére igazította a karmeliták fekete kendőjét, s megsimította a lány arcát, hogy álljon fel.
Csaknem hátralépett a csodálkozástól, amint Marie-Geneviève-re pillantott. Jól tudta, csak az érzékei és az érzelmei játszanak vele, de ilyen szép női arcot még soha életében nem látott. Az alig huszonhárom éves, nagyfogadalmas apáca gesztenyebarna haja, sápadt hófehérségében is lélegzetelállítóan szép bőre és nagy, kávébarna szemei egyként a boldogságtól ragyogtak. A közösség elkezdte Veni Creator Spiritus-t, s a perjel anya karon fogta a lányt, hogy a felhágóhoz vezesse.
- Te vagy az igazi királynőm! – súgta neki mikor odaértek.
Clément Sanson még a reggeli álmosságtól kábán üldögélt az emelvényen, de amikor látta, hogy a két női alak közeledik – szinte ösztönösen – lelépett, hogy segítsen. A perjel anya egészen hozzá vezette a lányt.
- Kedves uram – szólította meg Párizs hóhérját. – Nézze: ő a legszebb menyasszony, akit valaha látott, s én őt most az Ön kezébe adom. Ezzel arcon csókolta a lányt, s végtére is nagy nehezen elengedte a karját.
Sanson úr rámeredt Marie-Geneviève arcára, s a döbbenettől elkerekedett a szeme. Minden álmossága és másnapossága egyetlen pillanat alatt vált semmivé. Egészen megborzongott, s szótlanul vezette a halálraítéltet a nyaktiló padjához. Szinte hitetlenkedve kötözte hátra a hófehér kezeket. Soha, senkit nem szíjazott oda ilyen gyengédséggel a vértől ázott deszkapallóhoz.
Az Anya visszament az éneklő közösséghez. Az első, rettenetesen hangos csattanásra többen is összerezzentek. Az állványzat lábainál csendesen csordogálni kezdett Marie-Geneviève sötétbordó vére.
- Ne nézzétek, drágáim… – kérlelte őket. Újra elkezdték énekelni a himnuszt, s együtt dicsőítve a Szeretet és az Élet Urát, a perjelnő pedig egyenként kísérte testvéreit a létrához. Mindegyiküktől csókkal búcsúzott.
Végül ketten maradtak Henriettel. Véget ért az ima is. Legjobb barátnője és pótanyja kislányosan mosolygott rá. Megölelték egymást egy szó nélkül, végül, mikor a novíciamesternő fellépett a létrára, csak annyit súgott testvére felé:
Csattanás. Egyedül maradt. Felpillantott az emelvényre, ahol a hóhér éppen segítséget kért, hogy megtisztítsa a kezét a vértől, meg már jócskán fel is kellett volna takarítani, elvégre csak tizenöt ember egyhúztomban…
De nem láthatta tovább az eseményeket, mert a délelőtti Nap sugarai átömlöttek a legmagasabb házak gerince felett. Csak ennyit mondott maga elé derűsen:
- No Uram, akkor az igazi Franciaországért!
És Mère Thérèse de Sainte-Augustin Lidoine fellépett a ragyogásba.
